Remek interjú jelent meg J.J. Abramsszel, Az ébredő Erő rendezőjével a Wired lapjain. Bevallom, voltak eleinte fenntartásaim Abramsszel kapcsolatban, és rendezőként ma sem tartom sokkal többnek egy ügyes iparosnál, de a Star Wars iránti szeretete és odaadása — és ez sokat számíthat egy új trilógia kezdetén — egészen nyilvánvaló. Okos embernek látszik, aki tudja, miben volt George Lucas zseniális, de látja azt is, mit kell másképp csinálnia. Scott Dadich interjújában elmondja, mi volt a legfontosabb célkitűzése Az ébredő Erővel, mi az, ami egy trilógia első epizódjától elvárható, és érdekes példát hoz arra is, mi az, ami nem. Beszél továbbá a Star Wars örökségéről, John Williamsről, a szereplőválogatás kihívásairól, sőt, szót ejt a VIII. Epizódról is.

Az interjú magyar fordítása:

Hogy érzi magát? Mintha csak tegnap lett volna, hogy bejelentették a VII. Epizód rendezőjeként.

Jól! Őrület, nem igaz? Alig várom, hogy az emberek láthassák a filmet. Régóta sütjük ezt a tortát, ideje feltálalni.

Mekkora mértékben törekszik Az ébredő Erő visszavonzani az embereket a Star Wars-franchise-hoz, illetve mennyiben igyekszik valami egészen újat elindítani? Hogyan találta meg az egyensúlyt e két cél között?

Olyan történetet akartunk elmesélni, aminek önmagában is van eleje, közepe és vége, ugyanakkor viszont, akárcsak az Új remény, utal az azt megelőző történelemre és sejteti a jövő eseményeit is. Az első Csillagok háborúja megjelenésekor a közönség egy olyan filmmel találkozott, amely nem csupán egy új történetet mutatott be, hanem hordozta magában számos további izgalmas dolog lehetőségét. Abban az első filmben Luke nem feltétlenül volt Vader fia, és nem feltétlenül volt Leia testvére, de a lehetőség ott rejlett.
Az ébredő Erő nem csupán azért van kényelmes helyzetben, mert számíthat egy elkötelezett rajongótáborra, hanem azért is, mert a háttértörténetét rengeteg ember ismer. A múlt történéseit rendkívül szerves módon tudtuk felhasználni a filmben, hiszen semmit sem kellett újrakezdenünk. Nem kellett megalkotnunk egy épkézláb háttértörténetet, hiszen az már adott volt. Viszont az új szereplők, akikről az „Erő” nagy része szól, új szituációkban találják magukat — szóval, még ha semmit sem tud valaki a Star Warsról, akkor is ott lesz velük. Ha pedig a Star Wars rajongója, számára többletjelentése lesz mindannak, amit a szereplők átélnek.

Azzal a Lawrence Kasdannel dolgozta ki a történetet, aki A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér társ-forgatókönyvírója volt. Ő nemrég azt nyilatkozta, hogy saját élettapasztalatai — és mindazok az évek, amelyek során nem dolgozott a Star Warson — készítették fel arra, hogy ezen a filmen dolgozzon. Az ön életében vagy munkáiban voltak olyan momentumok, amelyekből inspirációt merített?

Azt, hogy Larryvel dolgoztam, legfelülre sorolom az elképesztő élmények között, amelyeket ennek a munkának a során szereztem. Mindannyian hordozzuk magunkkal a tapasztalatainkat egyik projektről a másikra, de ebben az esetben nem akartam a korábbi munkáimból meríteni. A személyes tapasztalataim közt legfőképp az intő példákat kerestem, hogy mi az, amit nem szeretnék még egyszer elkövetni. Például nem akartam olyan filmet készíteni, amelyiknél nem teljesen tartjuk kezünkben a történetet. Úgy érzem, a pályafutásom során néhányszor beleestem ebbe a csapdába. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennék büszke a munkáimra, de az az igazság, hogy emlékszem, a Super 8-at és a Star Trek Into Darknesst is azzal az érzéssel kezdtem el forgatni, hogy a történet néhány alapvető problémáját megoldatlanul hagytam.

fotó: Lucasfilm

Számomra a vele való együttműködés felért egy komoly tanulással, arról, hogyan meséljünk történetet egyértelműen, hatékonyan, lényegre törően és szellemesen. Kicsit olyan volt, mint egy mesterkurzus. Mivel ő rendező is, tudta, min megyek keresztül az előkészületek, majd a forgatás során, és mindig figyelemmel volt az igényeimre. Lehettek ezek gyakorlati problémák, kreatív igények, vagy csak a felmerülő megérzéseim. Mindvégig mellettem állt, és segített, ahogy én is segítettem volna neki, ha ő a rendező. A szemünk előtt mindig az lebegett, hogy a helyes irányba haladjunk, hogy a helyes módon készítsük el ezt a filmet. Nem tudom eléggé hangsúlyozni a szerepét.

Szóval igyekeztem szem előtt tartani a korábbi hibáimat, de emellett próbáltam olyan dolgokra koncentrálni, amiket inspirálónak találok a moziban. Olyan kérdéseket tettem fel, mint: hogyan tehetjük ezt a filmet élvezetessé? Ez volt az egyetlen dolog, amit kritériumként állítottunk Larryvel: a filmnek élvezetesnek kellett lennie. Nem az volt a lényeg, hogy mindent megmagyarázzunk, vagy hogy egy vállalatnak kellő mennyiségű játékot produkáljunk, és nem is az, hogy bárkinek a kedvére tegyünk. A lényeg csakis az volt, hogy mi az, amit mi magunk izgalmasnak találunk.

Ez az előzetesekből is kiérződik. Emlékszem, a tavalyi black friday napján arra ébredtem, hogy a feleségem az alvó képembe nyomta az iPhone-ját. Meghallottam a zenét, és felpattant a szemem — éreztem azt a bizonyos izgalmat.

Ez nagyszerű. Számomra az az izgalmas, hogy a film maga ugyanazt a hangulatot hordozza, mint az előzetesek, nincs szó arról, hogy a film egy dolog, az előzetes meg valami egészen más.

Tudom önről, hogy szereti a titokzatosságot. Szereti meglepni a közönséget. Hogyan viszonyult az előzetesekhez, ahhoz, hogy meg kell mutatni a film bizonyos részeit, beszélni kell róla és reklámozni kell, ahelyett, hogy a saját elképzelései szerint bomlana ki a történet?

Őszintén meglepett, de elismeréssel tartozom a Disney embereinek, különösen Alan Hornnak (a Walt Disney stúdió elnöke) és Bob Igernek (a Disney vezérigazgatója). Bob mindvégig hihetetlenül együttműködő és támogató volt. Arra számítottam, hogy a Disney mindent meg akar majd mutatni a marketingben. De rendkívül visszafogottak voltak. Ők is azt szeretnék, hogy az embereket akkor érje az élmény, amikor majd beülnek a filmre. Nagyon hálás vagyok ezért.

fotó: Lucasfilm

A hallgatásnak van egy nagyon pozitív hozadéka. Meg tudjuk óvni az embereket a spoilerektől vagy olyan pillanatoktól, amelyek elvennének a moziélményből. Másrészt viszont meg van az a kockázat, hogy így félősnek vagy titkolózó seggfejeknek látszunk. Soha nem ez a szándékom. Mivel a Lucasfilmnek mindig is nagyon fontosak voltak a rajongók, és mindig is betekintést adtak a kulisszáik mögé, furcsa következetlenségnek tűnt volna, ha a bemutató közeledtéig semmit sem mutatunk meg. Az igazat megvallva, én magam forszíroztam, hogy hozzunk ki egy évvel korábban egy beharangozót, mert úgy éreztem, ha Star Wars-rajongóként csak a legkisebb dolgot is láthatnám, egy éven át elvolnék az izgatottságommal. És miért is ne? Úgyhogy megcsináltuk.

Azonban nem akarok túl sok illúziót lerombolni. Kötéltáncot járunk. Ha az egyik oldalra dőlünk, az nem jó, mert túl sokat mutatunk meg. Ha a másik oldalra dőlünk, az sem jó, mert semmit sem mutatunk, és arrogáns barmoknak fogunk látszani.

Ilyenkor a megérzés diktál? Mi a helyes egyensúly?

Az embernek minden lépésénél, minden egyes közönségtalálkozón, minden promóciós lehetőségnél fel kell tennie magának a kérdést: mi tűnik helyesnek? Persze ennél a filmnél a merchandising nagyobb méreteket ölt, mint bármi másnál, amiben eddig részem volt. Annyi minden van, és minden egy pici kis ablakot nyit a történetre. Nem csak arról van szó, hogy mivel készülünk fel egy talkshowra. Még arra is oda kell figyelni, mit üzenünk azzal, ha egy karakter akciófiguráját ebben a játéksorozatban adjuk ki, és nem egy másikban. Szeretnénk megőrizni valamit a valódi élmény ritka levegőjéből, ezért igyekszünk nem kinyitni az összes ablakot, nehogy elillanjon.

fotó: Lucasfilm

Első sorból láthatja, hogyan válik pillanatok alatt óriásivá ez az univerzum. Először játékfigurák, majd videojátékok, aztán jön a VIII. és IX. Epizód, Rian Johnsonnal és Colin Trevorrow-val a rendezői székben. Tudom, hogy a „VIII” Rian filmje, de biztos vagyok benne, hogy a VII. Epizódban felvetett olyan kérdéseket, amelyekkel foglalkozni kell majd. Tudja már a válaszokat? Vagy ezek a pillanatok még felgöngyölítésre várnak?

A VIII. forgatókönyve elkészült. Biztos vagyok benne, hogy számtalan változtatás lesz még, mert mindig így van. Larryvel lefektettünk bizonyos kulcskérdéseket, néhány kulcsfontosságú kapcsolatot és konfliktust. Tudtuk, hogy bizonyos dolgok merre tartanak. Megbeszéléseket tartottunk Riannel és Ram Bergmannal, aki a VIII. producere. Látták a napi felvételeket, amikor forgattuk a filmünket. Azt akartunk, hogy legyenek benne a folyamatban, hogy a lehető legsimább legyen az átmenet az ő filmjükbe. Riannek megmutattam a film korai vágását is, mert tudtam, hogy éppen átdolgozza a forgatókönyvét, és már benne van az előkészületekben. És mivel a VIII. produkcióvezetője vagyok, fontos számomra, hogy igazán jó film szülessen. Ha bármit visszatartanék, az senkinek sem lenne jó, legkevésbé a rajongóknak. Szóval maximálisan nyitottak voltunk egymás felé.

Rian rákérdezett egy-két dologra, amit tudni akart a saját történetéhez. Fantasztikusan képzett filmrendező és hihetetlenül jó író. Az általa elmesélt történet abból indul ki, amit mi csináltunk, és elmegy abba az irányba, amit ő a legjobbnak tart, de ez meglehetősen egybevág azzal, amit mi is elképzeltünk. Ám ez az ő filmje lesz, ő fogja elkészíteni, úgy, ahogy a legjobbnak tartja. Nem kérte, és nincs is rá szüksége, hogy felügyeljem a folyamatot.

Ha visszatekint az eredeti trilógiára, vannak olyan konkrét jelenetek, amelyek kimagaslóak az ön számára?

Sokkal rövidebb beszélgetés lenne, ha azokat a jeleneteket vennénk sorra, amelyek nem magaslanak ki. A Star Wars rajongójaként egyszerre tisztelem és imádom ezeket a filmeket. Azonban Az ébredő Erőn dolgozva egy kicsit másképp kellett rájuk tekintenünk. Például nagyon könnyű szeretni azt, hogy „én vagyok az apád.” De ha belegondolunk, hogyan, mikor és hol kerül ez elő, nem biztos, hogy a Star Wars elbírta volna ezt a fordulatot, ha már az első filmben, a IV. Epizódban benne lett volna. Vagyis: egy borzasztó erős pillanatról van szó, ami azonnal filmtörténeti klasszikussá vált, de ez csak azért volt lehetséges, mert rá tudott építkezni az eggyel korábbi filmre. Eltelt néhány év, ami alatt Darth Vader belénk ivódott mint minden idők egyik legnagyszerűbb filmes gonosztevője. Volt rá idő, hogy mindenkiben fokozódjon a várakozás Luke és Vader közelgő konfliktusa iránt. Ha az „én vagyok az apád” az első filmben szerepelt volna, nem tudom, mi lett volna a hatása. Igazából nem tudom, hogy működött volna-e egyáltalán.

fotó: Lucasfilm

Mi egy új filmtrilógia első darabját készítjük, és nem sűrűn fordul elő, hogy az ember olyasmin dolgozhat, ami egy kontinuum része, amiről tudja, hogy az a hetedik rész a — minimum — kilencből. Nagyon érdekes így közelíteni egy történethez, és bizonyos szempontból nagyszerű. Leveszi rólad a terhet. Ez egyike az eredeti Csillagok háborúja nagylelkű ajándékainak: Amikor először látod a filmet, nem tudod, pontosan mit szeretne a Birodalom. Tudod, hogy a félelem eszközével akarnak irányítani, tudod, hogy uralomra törnek, de a terveik nagy részét nem ismered. Igazán azt sem tudod, mit jelentene, ha Luke Jedivé válna, hát még azt, hogy ki az apja. Azt sem tudod, mi volt az a klónháború, vagy hogy miről szólt és hogyan nézett ki a Köztársaság. A történetnek ezek a hatalmas részletei mind csak elnagyolt ecsetvonások az Új reményben. 1977-ben senki sem ismerte pontosan ezeket a dolgokat, talán még George Lucas sem.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mit volt képes véghezvinni George azzal az első filmmel, a folytatásokról nem is beszélve. Felejtsük el a hihetetlen látványt, felejtsük el a technológiát, felejtsük el a film humorát, a szívét, a romantikát, a kalandot — az összes zseniális pillanatot, ami miatt beleszerettünk! Gondoljunk egyedül arra, mit rakott össze, milyen kérdéseket tett fel — pontosan a helyes kérdéseket —; létre tudott hozni egy világot, ami messze túlmutatott azon, amit láttunk és hallottunk. Számomra ez az egyik legnagyszerűbb dolog a Star Warsban. Ezen az új filmen a munka legalább annyira szólt arról, hogy megpróbáltuk előkészíteni az elemeit annak, ami túlmutat mindazon, amit látunk, mint arról, hogy el akartunk mesélni egy történetet, amely önmagában is megállja a helyét. De nem szabad, hogy ez úgy tűnjön, mintha megúszásra törekednénk — mintha csak előkészítenénk a dolgokat, és semmit sem oldanánk meg.

Viszont egy ilyen hatalmas univerzum esetében gondolni kell korlátokra is, nem igaz? Nyilvánvaló, hogy szép költségvetéssel dolgozhattak, és tág az a világegyetem, amelyhez nyúltak. Voltak-e korlátok, amelyeket maguknak állítottak fel, akár a filmkészítés, akár a cselekmény tekintetében, bármi olyan, ami segített a célokra összpontosítani?

Azt vettem észre, hogy korlátok között jobban érzem magam. A Lost esetében, amikor az ABC vezetője, Lloyd Braun felhívott, hogy szeretné, ha előrukkolnék egy repülőgép-szerencsétlenség túlélőiről szóló tévésorozattal, emlékszem, arra gondoltam, ilyet én gond nélkül kitalálok, és meg is történt — nagyon, nagyon hamar. Az volt a jó, hogy meglehetősen konkrét feladatot adott. Így amikor visszahívtam, és elmondtam, mi jutott eszembe, sokkal furcsább ötleteket hallhatott, mint azt valaha is gondolta volna. Ő egy amolyan hajótöröttekről szóló sorozatban gondolkodott. Ám a korlátok, amiket állított, szokatlan ötleteket inspiráltak. Korlátok nélküli, furcsa ötleteket. Ha nincsenek határok, ha azzal hívott volna fel, hogy csináljak egy furcsa sorozatot, azt gondoltam volna, hogy nem tudok ilyet. Mire gondol egyáltalán?

A Star Wars határtalan, ha a világára, a karaktereire, a konfliktusaira gondolunk. Amikor elkezdtünk dolgozni a filmen, Larryvel listát írtunk azokról a dolgokról, amelyekről tudtuk, hogy számunkra érdekesek, amiket látni akartunk vagy fontosnak tartottunk. Van egy komoly kihívás ennek a filmnek az elkészítésében: minden apró részleten — legyen az egy jelmez látványterve, a zene, vagy egy díszlet berendezése — látszódnia kell, hogy az a Star Warsból való. A Star Warst kaptuk örökül! Ezt nem lehet félvállról venni. Érteni kell a dizájnnal kapcsolatos döntéseket, mert minden fontos. Ugyanakkor ez még csak Star Wars. Úgy értem, önmagában semmi sem lesz érdekes amiatt, mert annak a bizonyos galaxisnak a része.

fotó: Lucasfilm

Például amikor ott voltunk a díszletek között, és forgattunk, minden alkalommal fantasztikus élmény volt Harrison Fordot Han Solónak öltözve látni. Vagy ott volt egy fickó — egy rohamosztagos! —, aki pont úgy nézett ki, mint egy rohamosztagos. Emlékszünk annak a hangulatára, amikor a gonosztevő kisétál az űrhajójából? Vagy a TIE vadászok hangjára, amikor elhúznak mellettünk? Az elmúlt negyven évben mindenki átélte, ahogy TIE vadászok elhúznak mellette, de mi teszi ezt érdekessé? Arra akarok kilyukadni, hogy a jelenetek nem önmagában attól jók, hogy ezek a dolgok vagy karakterek ott vannak, még akkor sem, ha épp a történelem legnagyobb látványosságáról van szó.

Igyekeztünk belülről nézni a dolgot. Mi az, amitől a történetnek szíve van? Mi teszi romantikussá, élvezetessé, meglepővé, szívfacsaróvá vagy fergetegesen viccessé? A narratívát abból az egyszerű szemszögből közelítettük meg, hogy legyen ez egy fiatal férfi és egy fiatal nő története, és nem azzal a gondolattal, hogy most aztán azt csinálunk, amit csak akarunk.

Imádtam a The New Yorker Jony Ive-ról szóló portréjában azt az anekdotát, amely elmesélte, önök ketten hogyan ötleteltek Kylo „gagyi” fénykardjáról. Az ilyen apró részletek — mint Szrípió piros karja vagy a Falcon immár szögletes tányérja — hozzák lázba a hozzám hasonló rajongókat, mert rögtön tudni akarom, mi történt a Jedi és az Erő közötti időszakban. Hogyan dolgozott együtt a tervező csapattal, hogyan közelített a látványtervekhez?

Már a legelején elkezdtük, amikor még Michael Arndttal dolgoztunk, aki a film első írója volt. Miközben Michaellel dolgoztam, meghívtam a történet kidolgozásának folyamatába a látványtervezőnket, Rick Cartert is. Ahogy John Williams zenéje elválaszthatatlan a Star Wars-filmektől, ugyanúgy nem lehet elválasztani tőlük azt, amit Ralph McQuarrie és az ő tervező csapata alkotott az Új reménytől kezdődően. Úgy éreztem, minél előbb be tud kapcsolódni Rick a folyamatba, annál jobb. Ő egy hihetetlen álmodozó, a képzelete fantasztikus helyekre szárnyal, és olyan dolgokat álmodik meg, amit más elképzelni sem tudna.

Pillanatok alatt hatalmas előnyünkre vált, hogy a Rick által vezetett dizájnerek és művészek elkezdték a tervező munkát a sztorimegbeszéléseink alapján. Szinte azonnal jöttek a látványtervek, amelyek formát adtak az ötleteinknek. Az olyan apróságok, mint Szrípió karja abból az indíttatásból születtek, hogy érzékeltessük az idő múlását. Olyan, mintha...

Korábbi történésekről árulkodna...

Pontosan. Olyan ez, mint amikor évek elteltével találkozunk valakivel. Látjuk az arcán a barázdákat, és rájövünk, hogy eltelt tíz év. Ugyanilyen, amikor van valakinek egy sebhelye, ami korábban nem volt meg — lehet az testi vagy lelki seb is —, rögtön észrevesszük. Arról árulkodik, hogy nem két perc telt el az utolsó találkozás óta. Fontos volt, hogy Han Solo Han Solo legyen, de ne érezzük úgy, hogy most is egy harminc éves fickó. Az embernek hetven évesen mások az élettapasztalatai. Ennek látszódnia kell a személyiségén. Harrisonnak meg kellett jelenítenie azt a fajta összetettséget, amit egy harminc esztendős Hantól nem várnánk el.

Aztán voltak olyan dolgok, mint a Falcon tányérja, ami közismerten letört a Jediben, ezért szükség volt a pótlására. Ezt a döntést részben rajongóként hoztam. A rajongói énem látni akarta, hogy ez ennek a korszaknak a Falconja. Így most tudom, hogy ha szögletes tányérral látom a Falcont, egy olyan időpontban vagyunk, amikor már új kezekben van. Emellett az idő múlását is érzékelteti.

És akkor John Williams...

Ó, Istenem! Mindenek előtt felejtsük el a tehetségét és a munkásságát! Mint személyiség az a fajta ember, akit mindenkinél jobban szeretnél megismerni. A legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Egy jazz zenész, aki minden idők egyik legnagyobb zeneszerzőjévé vált. Szó szerint bébinek szólítja az embert. Úgy, mint „hé, bébi.” Engem J.J. bébinek hív. Egy életen át vártam, hogy valaki így szólítson!

fotó: Twitter

Ceruzával dolgozik. Ott voltam az otthonában, és hallgattam, ahogy eljátssza a hangjegyeket a zongorán. Miközben hallgattam, már el is képzeltem, milyen lesz az a dallam egy zenekar előadásában. Felejthetetlen, egészen csodálatos élmény volt. Bőrkötésben megvan neki minden egyes filmzenéje. Megkérdeztem: „Nem bánod, ha...” Azt felelte: „Nem, csak nyugodtan!” Úgyhogy előhúztam a Cápa kottáját, és ahogy mondom, bele volt írva ceruzával: dáááá-dum, dáááá-dum. Ezt ő írta! Olyan volt, mintha Mozarttal barátkoznék, aki történetesen a kedvenc filmjeim zenéjét írta.

Tudom, hogy ezzel senkinek nem mondok újat, de ha belegondolunk, hogy miket komponált, az legalább olyan fontos, mint bármilyen más munka, amit bárki végzett azokon a filmeken. Ha a Supermanre gondolunk, vagy a Frigyládára, a Cápára, a Harmadik típusú találkozásokra — ami a Csillagok háborújával egy évben jelent meg —, vagy ott vannak a Harry Potter-filmek! Ő egész egyszerűen emberfeletti. Hihetetlen, hogy ekkora zseni és mégis mennyire szerény egyéniség. Fantasztikus dolog megismerkedni vele.

A szereplőgárda nagy része még meg sem született 1977-ben. Hogyan adta át nekik azt az örökséget, amit a Star Wars a hozzánk hasonlók számára jelent? Vagy inkább csökkenteni igyekezett ezt a terhet?

Nagyon furcsa belegondolni, hogy van, aki úgy született már ebbe a világba, hogy mindez csakúgy létezett. Annak ellenére, hogy ezek a srácok félelmetesen mostanában születtek, ugyanúgy ismerték és értették a Star Warst, mint mindenki más. A különbség annyi, hogy ők már beleszülettek, ahelyett, hogy a film született volna az életük során. A kiválasztásuk kulcsa az volt, hogy olyan szereplőket kerestünk, akik mindenre alkalmasak. Ha belegondolunk, hogy mi mindenen mennek keresztül ezek a karakterek — és nem csupán ebben az egy filmben, hiszen tudjuk, hogy a munkájuk folytatódni fog —, olyan egyéniségek kellettek nekünk, akik méltón tudnak bánni annak terhével és lehetőségével, hogy a történet megy tovább.
A Harry Potter-filmek jutnak eszembe. Hihetetlen, hogyan tudták úgy megcsinálni azoknak a filmeknek a szereposztását. Mennyire is, nyolc filmre? Kész csoda. Mindenre képesnek kellett lenniük, és maradéktalanul meg is feleltek.

Tudtuk, hogy a szereplőket nem egyetlen filmhez válogatjuk, hanem legalább háromhoz. Számomra ez volt a legnagyobb kihívás. Amikor találkoztunk Daisy Ridleyvel, amikor megtaláltuk John Boyegát, majd amikor Oscar Isaac és Adam Driver is csatlakozott hozzánk, nagyon izgalmas volt. Igen, Daisy és John jó párosnak látszott, de vajon mi történik, ha Harrisont is betesszük melléjük? Hogyan fog működni? Ha nincs meg a szikra, akkor nagy szarban vagyunk. Igen, BB-8 remek karakter, fantasztikus bábmunka, de vajon mi történik, ha bedobjuk egy jelenetbe C-3PO és R2-D2 mellé? Nem lesz furcsa? Nem lesz fals? Valahogy nem volt az. Amikor Anthony Daniels azt mondta, „jaj, istenem, imádom BB-8-at”, úgy éreztem, rendben leszünk. Mert ha neki bejön, akkor működik a dolog.

fotó: Lucasfilm

C-3PO áldását adta rá.

Ilyen volt az is, amikor láttuk, hogy Han és Rey milyen helyesek együtt, vagy láttuk a Han és Finn párosában meglévő vibrálást és humort. Izgalmas volt kimondani, hogy működnek ezek a jelenetek. Nagyon keményen dolgoztunk a szereplőválogatással és az írással, hogy minden összeálljon, de az eredmény csak akkor derül ki, amikor elkezdünk forgatni. Egyszer csak ott vagy a forgatáson, figyelsz, és már tudod. Kicsit olyan ez, mint egy buli, amin ott vannak a barátaid a régi és az új iskoládból is, és nem tudod, mi fog kisülni belőle. És akkor egyik pillanatról a másikra kiderül, hogy remekül elvannak egymással, és nagyon jó a buli. Rengeteg munka volt vele, de az eredmény nagyszerű lett.

Mi következik ezután? Tudom, hogy amikor Kathy Kennedy megkereste ezzel a munkával, éppen új, eredeti ötleteken gondolkodott.

Anyámnak volt szokása, hogy ebéd közben megkérdezze: „Mit kértek vacsorára?” Olyankor mindig azt mondtam: „Anya, még csak most ültünk le ebédelni. Egyelőre ezt sem ettük meg.” Először szeretném megenni az ebédet. Most csak arra vágyom, hogy ezt a filmet megmutassam a világnak.

***

Az interjú angol változatát itt olvashatjátok.