Lám, idén is ünneplünk egy kerek Star Wars-évfordulót, még ha szűkebb körben is: negyven éve, hogy megérkezett Magyarországra a Csillagok háborúja.
Persze szűk körnek nem nevezném a Star Wars hazai kedvelőinek igen népes táborát, George Lucas űreposza világviszonylatban is kiemelkedő népszerűségnek örvend Magyarországon. Érdekes lenne felderíteni az okait, de némi szerepet bizonyára játszott benne, hogy 1984 karácsonyán a Magyar Televízió — közkívánatra — műsorra tűzte George Lucas alkotását.

Magam is ekkor találkoztam először a Csillagok háborújával. Azt azért nem állítanám, hogy akkor láttam először a filmet — túl kicsi voltam, hogy igazán nézzem, pláne, hogy megértsem. Nem úgy a tíz évvel idősebb bátyám, aki akkor már Darth Vadernek öltözött farsangra, és a világ minden kincséért ki nem hagyta volna az egyes csatornán a film magyarul beszélő, színes változatát. (Már amennyire színes lehetett a Junoszty tévénk másfél arasznyi fekete-fehér képernyőjén.)

Mire a film véget ért, én alighanem már az ágyamban aludtam, de egyetlen kép mégis kristálytisztán megmaradt bennem: ahogy Obi-Wan Kenobi a vonónyaláb-vezérlő párkányán kimászik a végtelen mélység fölé.

Kisgyerekként a mesék világa összefolyik. Azt hiszem, én onnét kezdve minden mesében a Csillagok háborúja csodáját kerestem, legyen szó a Mikrobiról vagy a felnőtt fejjel is nagyon komoly Az idő urairól.

Hat-hét éves lehettem, amikor végre valóban láttam a filmet, egy vendégségben, videokazettáról (nyilván annak a karácsonyi vetítésnek a sokadjára átmásolt felvételét), és tökéletes pillanat volt, hogy elvarázsoljon George Lucas csodálatos űrkalandja. Nekünk akkoriban még videónk sem volt, így hosszú hónapokig csak zakatolt bennem az élmény, majd a következő nyáron elcsíptük A Birodalom visszavágot és A Jedi visszatért (életem első feliratos filmélményét) egy külvárosi, kis moziban.

Ezután történt, hogy a bátyám előásta nekem a gyűjteményét. Igazi kincsek voltak benne! A Birodalom visszavág óvatosan összehajtott moziplakátjától a kivágott cikkekig és halványra fénymásolt promóciós fotókig mindent rám hagyományozott — őt akkoriban már jobban érdekelte a zene meg a haverok —, számomra pedig mindennél értékesebbé tett minden egyes darabot, hogy a varázslatos trilógiát idézték fel nekem.

Ám mind közül is a legnagyobb áhítattal forgattam egy gondosan kitépett lapot, amelyen az állt:

Befejezés 2000-ben.

Alighanem ez a filmtörténet eddigi legnagyobb igényű és leghosszabbra tervezett vállalkozása. George Lucas [...] az „űr-legendát” háromszor-három részesre tervezi.

Furcsa és nehezen indokolható módon azonban e merész álom megvalósítását a közepén kezdte. [...]

„A kilencrészes film első három része, az első trilógia – mondta egy interjúban George Lucas – az ifjú Ben Kenobi életéről szól, majd azokról az évekről, mikor Luke Skywalker még kis gyermek volt. Az első három rész cselekménye húsz évvel korábban történik, mint ahogy a Csillagok háborúja kezdődik. És az egyes részek között mindig egy-egy esztendő múlik el. [...] Mert nem szeretném elmondani, hogy miről szól majd a befejező harmadik trilógia három része, azért nem mondom el, hogy ki hal majd meg a második trilógia befejező epizódjában, és ki éli túl a csillagvilág háborújának csatáit. Ha egyszer valóban sikerül megkezdenünk, majd befejeznünk az első és a harmadik trilógiát, meglátják majd, hogy minden részlet mennyire összefügg a másikkal, mennyire logikusan kapcsolódik a másikhoz.”

Onnét kezdve ez a néhány bekezdés és a benne megfogalmazott ígéret, hogy George Lucas univerzuma tartogat még két teljes trilógiát, szüntelenül izgatta a fantáziámat, és mindennél jobban táplálta bennem a Star Wars iránti lelkesedést. Még a legsötétebb, hírnélküli években is.

Szerintem az interneten felnőtt generációnak fogalma sincs róla, milyen keservesen magányos dolog volt a nyolcvanas évek végén rajongani a Star Wars iránt.

(Bár a rajongás szó eszembe sem jutott akkoriban.) Nem létezett világháló, ahol rákereshettem volna hírekre. Nem volt Star Wars-podcast, Star Wars-magazin, Star Wars-honlap... Csak a nagy néma csönd és a kivágott újságcikkek, amiket újra és újra elolvastam. Még csak azt sem tudhattam, hogy rajtam kívül bárki mást érdekel-e Luke Skywalker következő kalandja.

Hosszú éveken át — és gyerekfejjel azok az évek igazán hosszúnak tűntek — ez a szürke hasáb volt minden kapaszkodóm, hogy a Star Wars még korántsem ért véget. „Befejezés 2000-ben.” Leírhatatlanul távoli időpontnak tűnt. De miért pont kétezerben? Vajon mi dolga akad George Lucasnak, hogy az ezredfordulóig várjon a befejezéssel? Elborzadva gondoltam bele, milyen „öreg” leszek én addigra, és csak reménykedhettem, hogy George Lucas az évek folyamán nem másítja meg az ígéretét.

Aztán jöttek a kilencvenes évek, amikor a Star Wars iránti éhségemet már csillapíthattam néhány regénnyel. Immár sejtettem, hogy a Csillagok háborúja-mániámmal egyáltalán nem vagyok egyedül a bolygón. Majd megjelent Charles Champlin átfogó kötete, a George Lucas — A szárnyaló képzelet, és kezdtem ráeszmélni, hogy a Csillagok háborúja sokkal több egy mesénél. Sokszoros Oscar-díjas film. Filmtörténeti mérföldkő. Felfoghatatlan kasszasiker. És egy olyan páratlan alkotás, amelynek születése legalább olyan érdekes és heroikus sztori, mint a film maga.

Rajongásom következő nagy muníciója a Star Wars — A szerepjáték című könyv volt. Csak pislogtam, amikor először a kezembe vettem. Azelőtt nem ismertem a szerepjáték fogalmát, és meg kell valljam, utána sem játszottam vele. Viszont rongyosra olvastam, különösen a Star Wars világáról szóló fejezeteket.

Ez a könyv nyitotta fel a szemem, hogy George Lucas egy filmtrilógiánál sokkal többet, komplett világot teremtett.

Bill Smith kötete bemutatta nekem a működő univerzumot, szellemes fiktív hirdetésekkel és a Star Wars világának propaganda plakátjaival illusztrálva. Megismertetett a messzi galaxis történelmével, felépítésével, és nevén nevezte a filmekből ismert idegen fajokat. Ebből a könyvből tanultam meg, milyen archetípusok és karakterek népesítik be a Star Wars világát, nem is beszélve az olyan fontos részletekről, hány méter hosszú egy mon calamari cirkáló, vagy hány fős egy birodalmi csillagromboló legénysége... A Star Wars világa még gazdagabbá és nagyon is komolyan vehetővé vált.

Ám a rajongásom legfőbb éltetője még mindig az a szürke hasáb volt. „Ha egyszer valóban sikerül megkezdenünk, majd befejeznünk az első és a harmadik trilógiát...” Hogy mekkora jelentősége volt ennek az ígéretnek, arra csak az utóbbi években eszméltem rá.

Bevallom, az előzménytrilógia után, életemben először, kihűlt bennem a régi lelkesedés.

És ez nem az előzménytrilógia kritikája, a klasszikus trilógiát sem vettem elő évekig. Nem történt más, mint hogy Lucas ígérete 2005 után szavatosságát veszítette, hiszen bejelentette, hogy a Star Wars véget ért. Elfáradt, másra vágyott, befejezettnek tekintette a történetét. Ám az ígéret mégsem veszett el. George Lucas végül nem hagyta cserben a gyermeki énünket. Az ezredforduló óta eltelt még 19 év, megkésett, de nem marad el a befejezés. És már tudjuk, hogy az új kalandok ígérete nem itt ér véget; újra és újra várhatunk egy következő kalandra, amely a messzi-messzi galaxis világába invitál.

George Lucas ezért adta át másoknak univerzuma kulcsát. Becsüljük meg! A bennem élő csillogószemű hétéves manapság sokat mosolyog.

***

A fenti cikk eredetileg a Ziro.hu jubileumi cikksorozatában jelent meg, a Csillagok háborúja 1979. augusztus 16-i magyarországi bemutatásának negyvenedik évfordulója alkalmából. Ajánlom figyelmetekbe a teljes sorozatot, amelyet megtaláltok ide kattintva.