Tavaly, amikor Az ébredő Erővel a Star Wars sok évnyi szünet után visszatért a mozivászonra, a vetítésről kifelé jövet az volt az első gondolatom: J.J. Abrams majdnem megcsinálta. És ez a „majdnem” nem is volt kis teljesítmény. Idén, a Zsivány Egyes megtekintése után — meglepettséggel és izgalommal eltelve — ez a mondat már nem fogalmazódott meg bennem. Idén nincs semmiféle majdnem, Gareth Edwards ugyanis valóban megcsinálta. A Zsivány Egyes fiatal rendezője remek Star Wars-filmet készített, olyan Star Wars-filmet, amilyenre érzésem szerint sokan vágytunk már.
Figyelem, az alábbi írás spoilereket tartalmaz!
Ha még nem láttad a Zsivány Egyest, menj el moziba, és ne olvass tovább!
Ha Az ébredő Erőnek valami mindenképp felróható volt, az a bátorság hiánya. A biztonsági játék érthető volt, hiszen így is órási teher nyomta a készítők vállát. Gareth Edwards viszont kifejezetten bátor filmet készített. A Zsivány Egyes mer másmilyen lenni, és mer önálló film lenni, egyáltalán nem keres kiskaput a folytatásra, amivel nem csak a Star Wars-filmek sorában, hanem a hollywoodi szuperprodukciók közt is üde színfoltnak érezhetjük.
A Zsivány Egyesről lerí, hogy rendezője a Star Wars legnagyobb rajongói közé tartozik, ismeri és érti George Lucas messzi galaxisát. Amilyen tisztelettel beszél Edwards a Csillagok háborújáról és annak szülőatyjáról, olyan alázattal szolgálja a filmje Lucas 1977-es klasszikusát. A Zsivány Egyes nem akar a Star Wars történelmének legfontosabb elbeszélése lenni, alkotói semmi olyat nem tesznek, amivel gyengítenék az eredeti filmet, ellenben — és ez az antológiafilm egyik kellemes meglepetése — annál többet tudnak hozzátenni a harminckilenc éves klasszikushoz.
Galen Erso szabotázsa és a Zsivány Egyes hőseinek önfeláldozó akciója után másképp fogjuk nézni Luke Skywalker győzelmét a Halálcsillag felett, de a forgatókönyvet átszövő remény tematikája még az eredeti film címének (Új remény) is erősebb jelentést ad.
Míg a korábbi Star Wars-filmek jobbára a legfontosabb helyszíneken játszódtak, a Zsivány Egyes megteheti, hogy a legkülönfélébb helyszínekre viszi el a nézőt. Megláthatjuk a Star Wars hétköznapi utcáit, egy piacot, egy sikátort, egy börtönt, egy munkatábort. Épp csak a whillek kifosztott templomába nem térünk be. Mindez nem öncélú, mert már a film elején keresztmetszetet kapunk arról a világról, amelyre kegyetlenül rátelepszik a Birodalom elnyomása, ami megalapozza a cselekmény tétjét, hiszen a galaktikus diktatúra totális elnyomása a Halálcsillag fenyegetésével teljesedik ki.
Jedha holdja a legjobb helyszín a Zsivány Egyesben — és hajlok rá, hogy az eddigi nyolc Star Wars-filmben is.
Amint Cassian Andor százados hátba lövi az informátorát, tudjuk, hogy ez egy másfajta Star Wars-film, másfajta hősökkel. Itt nincsenek angyalként igazságot tevő Jedik, szép reményű ifjak, csak megnyomorított életű szereplők. A Zsivány Egyes szedett-vedett csapata valóban olyan filmeket idéz, mint A piszkos tizenkettő vagy A hét mesterlövész.
Az íróknak sikerült érdekes karaktereket alkotni, Edwards pedig jó színészekből álló, sokszínű szereplőgárdát válogatott a filmhez, akik remekül működnek együtt a vásznon. Felicity Jones (Jyn) az utcán nevelkedett lázadó, Diego Luna (Cassian) a céltudatos, de megkérdőjelezhető moralitású hírszerző tiszt, Donnie Yen (Chirrut) a hite szerint cselekvő álmodozó, Jiang Wen (Baze) a szkeptikus, bosszúra éhes harcos, Riz Ahmed (Boodi) pedig az eseményekkel sodródó antihős szerepére telitalálat.
Mads Mikkelsen (Galen) és Ben Mendelsohn (Krennic) közös jelenete nagyszerű rögtön a film elején, és tetszik a Jyn emlékei közt megjelenő jelenetük is (a „konyakozás” Coruscanton), ami felvillantja a két férfi egykori barátságát.
Kevés jelenet jut neki, de annál érdekesebb színfoltja a filmnek Saw Gerrera karaktere. Forest Whitaker fantasztikusan játssza a háborúba beleőrült gerilla vezért, aki a paranoiájától elvakulva, minden ésszerű jel ellenére, képtelen venni Galen Erso üzenetét. Gerrera mindenben összeesküvést sejt, és még egykori pártfogoltja, Jyn felbukkanásakor is attól retteg, hogy az életére törnek.
Kedvelem a kisebb mellékszereplőket is, mint amilyen Gerrera bandájából a vagány külsejű Edrio, és óriási kedvencem Cassian felettese, a pragmatikus Draven tábornok (Alistair Petrie), aki annyira hihető és természetes figura, hogy bármelyik háborús filmbe azonnal beillene.
A film sztárja persze K-2SO, az átprogramozott birodalmi droid, akinek a lázadók soraiban sajátos személyisége fejlődik. Edwards találóan azokhoz az idős emberekhez hasonlítja, akik mérlegelés nélkül kimondják a legkínosabb dolgokat is a családi vacsoránál. A közönség rég nevethetett ennyit egy egyébként drámai és komor film szereplőjén. Emellett azonban ő a szunnyadó erő is, akinek a kezébe saját társai sem mernek fegyvert adni. Talán nem túlzás K-2SO-t máris a Star Wars-univerzum legjobb karakterei közé sorolni.
Azon túl, hogy a főszereplők hőssé válnak, több kis jellemfejlődésnek lehetünk tanúi a filmben. A megkeseredett Malbus megannyi gúnyolódás után végül magáévá teszi barátja, Chirrut hitét, Jyn és K-2SO ellenszenve pedig barátsággá fordul át a történet végére.
A legnagyobb karakterfejlődésen azonban maga a lázadó szövetség esik át — az a lázadás, amelynek ezúttal az árnyoldalát is megismerjük. Mint kiderül, a film második idősíkjának kezdetén nincs még nyílt polgárháború, a fegyveres konfliktus olyan gócpontokra korlátozódik, mint Jedha, ahol szélsőségesek vívják gerillaharcukat. Láthatjuk, hogy a szövetség soraiban komoly széthúzás van; politikusok, kémek, katonák más-más nézőpontot képviselnek.
Végül a Zsivány Egyes akciója rántja bele az elkerülhetetlen háborúba a felkelőket. Ez az a szikra, ami lángra lobbantja a galaxist. Jyn, Cassian és a többiek hőstette egyben megnemesíti az addig nem annyira nemes lázadást. Ezt érezhetjük, amikor az öreg mon calamari admirális tiszteleg a Scarifon elpusztuló társak előtt. („Zsivány Egyes, az Erő legyen veletek!”)
A történet fontos találkozási pontja a Jedi-emlékeket őrző Jedha holdja, amely megítélésem szerint a legjobb helyszín a Zsivány Egyesben — és hajlok rá, hogy az eddigi nyolc Star Wars-filmben is. Az itt játszódó (egyébként Jordániában forgatott) jelenetek önkéntelenül afganisztáni felvételeket juttatnak az eszembe, illetve olyan filmeket, mint a Black Hawk Down vagy a Zero Dark Thirty (Greig Fraser operatőr korábbi munkája).
A város pedig Jeruzsálemet idézi, gyönyörű látképpel, életszerű forgataggal és egy látványos utcai összecsapással. Több filmnyi játékidőt el tudnék tölteni Jedhán.
A rendező egyik remek döntése, hogy egyszerre mutatja Galen üzenetét és a szent város pusztulását, mert ezek egymást erősítő jelenetek.
Az alkotók odaadását mutatja, hogy a film tele van finom részletekkel. Ilyen a Halálcsillag-projekt logója, amely az űrállomás szuperlézerét ábrázolja, és nem csak Galen és a többi mérnök ruháján található meg, hanem felfedezhetjük a kyber kristályt szállító harci tank hátulján is.
A legtöbb efféle részlet azonban a rajongóknak szóló kikacsintás. Már a meghökkentő kezdő képsor is tisztelgés a negyedik epizód előtt — az űrt kettészelő háromszög forma, ami ezúttal nem egy csillagromboló, hanem egy bolygó gyűrűjének szelete.
Érdekes utalás a whillek említése, mivel a „Whill-krónikák” elnevezés George Lucas korai Star Wars-forgatókönyvének címében szerepelt. Chirrut és Baze a whill templom őrzője, bár ahogy elhangzik, már nincs mit őrizni rajta. Kettejük hátteréről szívesen megtudtam volna többet is, de a film szigorúan a lényegre koncentrál. A whillekről bizonyára fogunk hallani később, hiszen most már a Star Wars univerzumának részévé váltak.
A rajongóknak szóló meglepetések közül nagy kedvenc Darth Vader kastélya, amely a klasszikus trilógia látványtervezője, Ralph McQarrie nyolcvanas évekbeli grafikáiról köszön vissza. Bevallom, ez a tény annyira lenyűgözött, hogy azt magamtól már észre sem vettem, hogy a helyszín a Mustafar bolygó (az egyetlen, amelynek nevét nem írják ki a filmben), pedig a lávafolyam jól látható. Igen, Vader dacból ott emeltetett magának kastélyt, ahol az Obi-Wannal vívott összecsapás megnyomorította.
A legzseniálisabb meglepetés ugyanakkor a Halálcsillag elleni ütközet vörös és arany vezérének szerepeltetése a film végi űrcsatában. Ők (Drew Henley és Angus McInnes) az Új remény néhány soha fel nem használt felvételének köszönhetően kerülhettek be négy évtizeddel később a Zsivány Egyesbe.
Edwards olyan elegáns természetességgel helyezi el a fenti részleteket a filmben, hogy nem zökkenti ki vele a nézőt. Ezek mind olyan ártatlan meglepetések, amelyek felfedezése, illetve értelmezése nélkül is tökéletesen élvezhető a film, ám aki jól ismeri a Star Wars galaxisát, még hosszú ideig csemegézhet az efféle részletekben.
Természetesen a legnagyobb durranásról még nem esett szó, ez pedig Tarkin kormányzó szerepeltetése a Zsivány Egyesben. Döbbenetes, de igaz: Peter Cushing 1994-ben elhunyt, mégis „játszik” az új filmben.
Az Új reményben Tarkin a Halálcsillag parancsnoka, ezért várható volt, hogy az alkotók valamilyen módon megpróbálják belecsempészni a filmbe. Látjuk a csizmáját? Halljuk a hangját? Esetleg zavaros hologram formájában megjelenik egy hasonló színész?
A rendező ezúttal el is játszik a nézőkkel. Tarkint először csak hátulról látjuk. Hát persze, szemből úgysem fogják mutatni! Aztán az ablakban tükröződik az arca. Na jó, egy tükörképet még csak összehoztak, de... De aztán megfordul, és innét kezdve Tarkin kormányzó a film egyik legtöbbet látható mellékszereplője.
A karaktert egy másik színész és a számítógépes technika segítségével keltették életre. Az eredmény komoly bravúr, és bár látszanak még a technika korlátai, a végeredmény elég jó ahhoz, hogy nem zökkent ki a filmből. Örülök, hogy a Lucasfilm meghúzta ezt a merész lépést, mert Tarkin és Krennic rivalizálása újabb adaléka az egyébként is meglepően sokrétű forgatókönyvnek, amiről nem szívesen mondtam volna le.
Gareth Edwards a rendezés előtt vizuális effektusokkal foglalkozott, ebből adódóan érti és okosan alkalmazza a technikát. A moziban ülve az volt az érzésem, hogy a Zsivány Egyessel a Star Wars végérvényesen kinőtt a digitális pubertás korból. Nem mondom, hogy nem bukkan még fel itt-ott egy alig zavaró pattanás — mondjuk egyik-másik felrobbanó lépegető a scarifi csatában —, de végre azt éreztem, túl vagyunk a 2000-es évek steril számítógépes látványvilágán. Ez a film, miközben minden mai igényt kielégít, tökéletesen belesimul a klasszikus trilógia látványvilágába.
Márpedig a Zsivány Egyes utolsó harmada az utóbbi évek legjobban összerakott látványorgiája. A Jedi visszatér óta várhattunk egy olyan űrcsatát, amit most megkapunk. A film harmadik felvonása egész egyszerűen lenyűgöző. A mozgalmas, több szálon futó akció, akár egy szimfónia, remekül megkomponált. Hiába zajlanak az események egyszerre földön, vízen, levegőben és űrben, egy pillanatra sincs olyan érzésem, hogy ugrálunk a szálak között.
Mindez egy gyönyörű, lírai fináléba torkollik, lírai zenével kísérve, ami a két csillagromboló ütközésével veszi kezdetét, és kitart a film utolsó előtti jelenetéig.
Cassian és Jyn halálát Edwards stílusosan és rendkívül jó arányérzékkel mutatja meg.
Borzongató a hűvös céltudatosság, ahogy Tarkin a birodalmi komplexummal együtt pusztítja el a lázadókat és az általuk megszerzett titkokat. Krennic is a saját fegyverétől pusztul el, és a végső irónia, hogy ő az egyetlen birodalmi, aki ismeri a hibát, ami hamarosan Tarkin halálát fogja okozni.
Amikor pedig már azt gondolná a néző, a történet kerek és csak a vége főcímet várjuk, az alkotók rátesznek még egy lapáttal. Ha Darth Vadernek csak egyetlen jelenete lett volna a filmben, komoly hiányérzetem lenne, és kissé becsapottnak érezhetnénk magunkat. Vader azonban visszatér egy nagy csattanóra, és ez az a Vader, akit mindig is látni akartunk. Ezúttal nem elbukott hős, nem vívódó apa, ő a szörnyeteg a folyosón, aki csak jön, feltartóztathatatlanul. Edwards remekül mutatja meg a lázadó katonák rémületét, a kétségbeesett menekülést és a Sith lovag vérengzését. A főszereplők ekkor már halottak, így hátradőlve nézhetjük Vader mészárlását, majd a tervrajzot menekítő lázadó katonákat, akik szó szerint ugyanazokon a folyosókon szaladnak, mint az Új remény kezdetén.
Most jött el a pillanat, amikor határozottan kimondhatjuk: megérte Lucas galaxisát tovább álmodni a mozivásznon.
Kevés kifogásolnivalót találok a Zsivány Egyesben. A forgatókönyv elsőre kissé túlbonyolítottnak tűnt. Főleg a scarifi csatában nem értettem, miért kell még egy átkapcsolandó főkapcsoló, még egy és még egy megoldandó probléma. Természetesen azért, hogy valamennyi főszereplő megtehesse a maga hőstettét.
Michael Giacchino zenéje két-három jó dallammal szolgál, de idézhetné többször a Star Wars klasszikus témáit.
Bizonyára sokakat meglep, hogy a film mellőzi a Star Wars jól ismert nyitószövegét, amivel egyébként egyetértek, de ha már rászánták magukat erre a lépésre, jó lett volna ennél emlékezetesebb főcímmel előállni.
Ezek azonban mind apróságok. A Zsivány Egyes egyszerűen jó film. Megdöbbentő, mennyire helyén van minden ebben a filmben. A történet szépen építkezik. A film kellőképp érzelmes, kellőképp drámai. A karakterek szerethetőek és érdekesek. A tempó kifogástalan. A film az első perctől az utolsóig leköt, nincs benne egyetlen üresjárat sem. Ahol nem a cselekmény vagy az akció bilincsel magához, ott a Star Wars hatalmas alázattal bemutatott világa és a hangulat. A színészi játék remek. Az érzelmes részek ugyan a szinkronos változatban néha csöpögősnek hatnak, de az eredetiben ezek is tökéletesen helyükön vannak. És akkor még nem ejtettem szót a fényképezésről, ami Star Wars-filmben soha nem volt ennyire pazar.
Gareth Edwards két és fél évvel ezelőtt azzal látott neki a munkának, hogy el fogja készíteni a Star Wars történetének legrealisztikusabb filmjét. Sikerült neki, és büszke lehet az eredményre. Most jött el a pillanat, amikor határozottan kimondhatjuk: megérte Lucas galaxisát tovább álmodni a mozivásznon.
Mégse gondolja senki, hogy ezentúl minden Star Wars-film ilyen lesz! A mese ugyanúgy hozzátartozik a Star Wars világához, mint a háború jó és rossz között. A 2018-as Han Solo-film megint nagyon más lesz, ahogy várhatóan Rian Johnson VIII. Epizódja is.
A Zsivány Egyes annyira más, hogy nehéz lenne sorrendbe állítani a többi epizóddal, de az biztos, hogy a legjobb Star Wars-filmek egyike, és fontos igazodási pont lesz a Star Wars további rendezői számára.
Rogue One — A Star Wars Story
Rendező: Gareth Edwards
Forgatókönyv: Chris Weitz és Tony Gilroy
Sztori: John Knoll és Gary Whitta
Értékelés: 10/9
